Járdányi Pál (1920-1966)
Zeneszerző, népzenekutató, zenekritikus, pedagógus.
Kilencven évvel ezelőtt, 1920. január 30-án született kerületünk zeneiskolájának
névadója, a huszadik század zenei életének kiemelkedő alakja, a kiváló zeneszerző,
népzenekutató és pedagógus, Járdányi Pál. Tragikusan rövidre szabott pályája során
mindvégig, mind a három tevékenységében Bartók Béla és Kodály Zoltán nyomdokain
haladt.
– Mindenkivel könnyen szót tudott érteni – emlékezett vissza özvegye, Devescovi
Erzsébet hárfaművész. Szerette a növendékeit, érdeklődött sorsuk iránt. Végtelenül
jó és emberséges volt; aki rászorult, kérés nélkül segítette. A megbocsátást élete
vezérfonalának tekintette. Tiszta, egyenes, bátor ember volt, aki nem tudott semmilyen
igazságtalanságot elviselni. A háború alatt zsidó honfitársait mentette, utána
a kitelepítetteken igyekezett segíteni, ’56 után pedig a bebörtönzöttek családtagjain.
Járdányi pályafutásának minden kezdeményezésében szorgalmazta egy új szellemű
magyar zeneművészet és zenei műveltség megteremtését. Zeneszerzőként Kodály és
Bartók inspirálták, műveiben ő is a magyar népzenéből indult ki
Kodály Zoltán írta róla halála után: „Járdányiban a különböző tehetségek egymást
támogatták. A zeneszerzőnek a tudományos képzettség, a kutatónak a művész fantáziája
vált javára, a tanítónak mind a kettő. Az egységes, harmonikus egységet csodálhattuk
benne. Működésének minden ágából ugyanaz a legemberibb ember néz ránk, akinek
nincs hőbb vágya, mint másokon segíteni, mások életét könnyebbé és szebbé tenni,
még a saját élete árán is.” (Kecskeméti István: Járdányi Pál. Zeneműkiadó 1967.)
1938-tól volt Kodály Zoltán tanítványa, mindvégig szorosan együttműködtek, kölcsönösen
nagyra becsülték egymást. Amikor ’56 után elbocsátották a Zeneakadémiáról, mert
„nem szocialista szellemben neveli az ifjúságot”, Kodály levélben fordult Kádár
Jánoshoz, hogy megmásítsa a határozatot, de kérése süket fülekre talált. Ekkor
egyre intenzívebb szerepet vállalt a Kodály vezetésével működő Népzenekutató Csoportban,
ahol néhány év lefolyása alatt a kutatás vezető személyiségévé vált. Kidolgozta
a Magyar Népzene Tára dallamközlésének új, nemzetközi figyelmet keltő rendszerét
Példája az alkotóművészekben, a vokális és instrumentális oktatásban, valamint
a népzenekutatásban máig érvényesül.
Életút:
1920. január 30-án született Budapesten.
Zeneszerzést Bárdos Lajostól, majd 1938-tól a Zeneakadémián Kodály Zoltántól
tanult. Zongoratanára Kósa György volt, hegedűt Zathureczky Edétől tanult. Zenei
tanulmányaival párhuzamosan a Pázmány Péter Tudomány Egyetemen néprajzot hallgatott,
amiből 1943-ban doktorált.
1943-1948 között zenekritikusként dolgozott.
1946-tól a Zeneakadémia tanára volt, ahonnan 1959-ben politikai okok miatt eltávolítják.
1948-tól haláláig volt a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának
munkatársa, 1960-tól osztályvezetője
Kidolgozta a magyar népzene típusrendjét, szerkesztette a Magyar Népzene Tára
I. és IV. kötetét.
1964-ben nemzetközi népzenei kongresszuson tartott előadást Tapasztalatok és
eredmények a magyar népdalok rendszerezésében címmel.
Az 1948-as Bartók Fesztivál zeneszerző versenyének díjnyertese.
1952-ben és 1953-ban Erkel-díjjal, 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
1966. július 29-én hunyt el.
Művei:
Sinfonietta vonószenekarra (1940)
Szonáta hegedűre,zongorára (1944)
Divertimento concertante zenekarra (1942-1949)
Vörösmarty szimfónia zenekarra (1952)
Hárfaverseny (1959)
Vivente e moriente zenekarra (1953)
Concertino hegedűre, zenekarra (1964)
Kamarazene:
Hegedűduók (1937, 1943)
Szonáta hegedűre és zenekarra (1944)
Suite két fuvolára (1944)
Két vonósnégyes (1947, 1954)
Sonatina fuvolára és zongorára (1952)
Variációk két hegedűre és gordonkára (1955)